kholat1.png

INFO: A játék alapjául szolgáló djatlov-hágói incidensről részletesen a konspirációs teóriák blogján olvashattok.

Kholat

A lengyel IMGN.PRO eddig csupán kiadói teendőkkel foglalkozott, ám első fejlesztését nem aprózta el. A Kholat kényes témát boncolgat, de remélhetőleg hatvan év távlatából már nem tép fel fájó sebeket.  Az alkotás játékmenete a narratívára és a felfedezésre hegyeződik ki, hasonlóan a Dear Estherhez és a The Vanishing of Ethan Carterhez. Meg kell szokni, hogy itt nem az akció számít, elég végigmenni a pályákon jegyzeteket gyűjtve, és belefeledkezni a hangulatba. A fejlesztők aprólékosan lemodellezték a helyi őslakosok nyelvén Kholatnak (Halál-hegynek) hívott hely környékét, a havas tundra pedig önmagában is zord helyszín, s akkor még a természetfeletti jelenségekről nem beszéltünk. Még nem találkoztam olyan belső nézetű játékkal, amely ilyen perfekt módon szimulálja a szélsőséges időjárást, ám ennél azért többre van szükség. 

A játék elején ugyanarra a vasútállomásra érkezünk vizsgálóbiztosként, ahol a túrázók kezdték az útjukat. A szél süvít, a kisvárost a hó lepte be, ám egy teremtett lelket sem látunk semerre. Az utcák üresen tátongnak, céltalanul bóklászni kezdünk, miközben egy lágy női ének csendül fel. Magam is meglepődtem, amikor kellemesen bizsergő melankolikus érzés lett úrrá rajtam, ám örömöm nem volt tartós, hiszen a tervezési hiányosságok rányomják a bélyegüket a játékra. A feladatunk az, hogy követjük a túrázók útvonalát a Kholat nyitott világában, és a beszámolókból ismerős tetthelyekre is ellátogatunk. A fejlesztők csak a bevezető szakaszban terelnek minket a helyes irányba, lassan teljes szabadságot kapunk, de furamód ez a játék legnagyobb negatívuma is. A relatíve hatalmas pályák valóban lenyűgözőek, de könnyen elveszünk bennük, hiszen nem mindig tudjuk pontosan, hogy mit kell tennünk a továbbjutáshoz. A terep viszonylag üres, sehol egy őslakos vagy állat, és ugyan egy ideig elmélázhatunk a mélabús vidéken, miközben ropog a hó a lábunk alatt, ám attól még statikus díszlet marad az egész. 

Ahogy azt már említettem, a Kholat nem fogja az ölünkbe dobni a megoldást, sőt! A készítők zseniálisat húztak azzal, hogy mindössze egy iránytűt, a hegy turistatérképét, egy gyengécske zseblámpát és egy eleinte tök üres naplót adtak a kezünkbe. A térképen ugyan meg van jelölve a táborhelyünk, valamint néhány koordinátát és pár előre berajzolt turistaösvényt is találunk, ezeken túl magunknak kell tájékozódnunk. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy folyamatosan azonosítási pontokat keressünk a környezetünkben, amelyek alapján legalább hozzávetőlegesen meg tudjuk állapítani, hogy merre is járunk. Nekem ettől olyan elhagyatottságérzésem támadt, amilyet még egyetlen más játékban sem tapasztaltam. Nincsenek feladatok, nincsenek nyilak, hogy merre menjünk. Egyedül a térképre, iránytűnkre és – persze ha van, akkor – a sztori ismeretére támaszkodhatunk. Na jó, feladatunk azért talán mégis van, hiszen azért vágtunk neki a hegynek, hogy megfejtsük a rejtélyt. Azt viszont, hogy ezt miként tegyük, merre induljunk, egyáltalán mit keressünk és miért, arról a játék nem árul el szinte semmit.

A fenti bekezdések egy picit kaotikusnak tűnhetnek, de ez nem véletlenül van így, ugyanis az egész játék egy kicsit kaotikus. Mivel nem nagyon hajlandó segíteni nekünk, ezért nagyon könnyen elveszhetünk benne, ami éppenséggel biztosan el fogja venni néhányak kedvét a folytatástól, pedig megéri. Már sok játéknál elmondtam, de a Kholatra hatványozottan igaz, hogy az egészet a hangulat viszi el leginkább a hátán, ami a témához tökéletesen passzol is. Az egészen érződik az, amit a fejlesztők már a kezdet kezdetén elmondtak: a Kholat igazából egy interaktív sztori, ahol nekünk kell a történet egyes darabkáit megkeresnünk, hogy azok aztán maguktól álljanak össze egy nagy képpé.

Forrás: GameKapocs