...majd magára hagyott 1956 őszén.

A Time Magazine az 1956-os év emberének a magyar forradalmárt választotta. Mégis úgy tűnik, a novemberi, majd az azt követő események alapján, hogy a figyelem csupán jelképes volt. Akárcsak a címlapon szereplő grafika máig névtelen hőse.

1955-56

A sztálinista terrorrendszer, amit Rákosi Mátyás az 1950-es évekre egy a mintaadónál is majdhogynem súlyosabb diktatúrává alakított, azt eredményezte, hogy a magyar lakosság igen jelentős része börtönben, vagy valamelyik, a recskihez hasonló gulágban raboskodott, illetve a totalitárius berendezkedésmód a “szabadon” lévők életét is percről percre, mozdulatról mozdulatra meg akarta határozni. Mindebben a közel 30 ezer fővel működő államvédelmi hatóság, valamint a 40 ezernél is nagyobb létszámú besúgóhálózat segítette Rákosit.

1953-ban, Sztálin halálával azonban Rákosi is távozni kényszerült, így Nagy Imre lett a miniszterelnök, aki többek között földreformot hirdetett, illetve megkezdte a büntetőtáborok felszámolását is. Rákosi folyamatosan igyekezett meggyőzni az igazáról Moszkvát, miszerint Nagy Imre aláássa a Szovjetunió által meghirdetett (parancsba adott) alapelgondolásokat, s bár először nem sikerült Moszkvában önkritikára kényszeríteni a reformpolitikust (korábban magát Rákosit rendelték Moszkvába, mert úgy értesültek róla, túl keményen vezeti Magyarországot), 1955-ben mégis lemondatták. Így lett a magyar vezető egyszeriben Hegedüs András szociológus, Rákosi bábja.

1956-ra azonban egyértelművé vált, hogy a magyar értelmiség, elsősorban a diákok és az írók nem tűrik már tovább az elnyomást szó nélkül, hiszen Nagy Imre miniszterelnöksége után ismét kezdetét vette Hegedüssel a Rákosi-rendszer restaurációja.

A Rajk-per kimenetele (illetve eleve annak ténye, hogy megtörténhetett), illetve a lengyelországi események (a poznani munkásfelkelés) már csak feltették az i-re a pontot.

1956. október 19-22., Szeged-Budapest

Október 20-án az újraalakult MEFESZ (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége) gyűlést tartott Szegeden, melyben pontokba szedték rendszerrel kapcsolatos követeléseiket (ekkora már csatlakoztak a MEFESZ-hez a miskolci, pécsi, soproni és budapesti diákok is), ráadásul Lengyelországban is újabb zavargások törtek ki október 19-én.

A szegedi eseményeket követően két nappal, október 22-én az ország változást követelő diákjai a budapesti Műegyetemen szerveztek nagygyűlést. Itt dőlt el, hogy másnap, október 23-án a lengyel események mellett kiálló szimpátiatüntetést szerveznek a fővárosba.

1956. október 23. – Budapesten a Bem-szobornál

Ahogyan azt előző nap elhatározták, délután 3 órakor össze is gyűltek a Bem-szobornál, e sok tekintetben szimbolikus helyszínen. A 16 pontos forradalmi követelés, mely a szegedi változatnak egy jóval radikálisabb változásokat követelő, egyértelműbb ellenállást tanúsító verziója volt, felolvasták és elfogadták.

Itt vált nyilvánvalóvá, hogy nem reformkommunista elképzelésekről van szó, hanem sokkal többről: a forradalmárok az orosz csapatok kivonását és szabad magyar választásokat követeltek. (Ezt eleinte még Nagy Imre sem értette egészen, akit az események későbbi fázisában kifütyült az egyébként őt éltető, őt követelő tömeg, amikor „Elvtársaim!” megszólítással indította szavait.)

Sinkovits Imre itt, a Bem-szobornál szavalta el a Nemzeti Dalt.

Október 23., Debrecenben indult, Budapesten folytatódott

Debrecenben már reggel elindult az egyetemisták több ezres tömege a város pártszékházához, ahol felolvasták a követeléseiket, majd tárgyaltak a városvezetéssel, mely a teljes tanácstalanság közepette képtelen volt ellenlépéseket tenni. Az események híre nagyon hamar eljutott Budapestre, ahol a diákok és a Magyar Írók Szövetségének tagjai, szimpatizánsai (ekkorra már több tízezres forradalmi tömeggé alakult a tüntetők sokasága) először vágták ki a kommunista hatalom címerét egy zászló közepéből, és elindultak a Parlamenthez a Margit hídon végigvonulva, ahol Nagy Imrét követelték.

Nagy Imre este 9 órakor érkezett meg, így megelőzte őt Gerő Ernő – az akkorra már több mint 200 ezer fős tömeget – felháborító rádióbeszéde, melyben lényegében fasiszta ellenforradalmi reakciónak nevezte a tüntetéseket. Az is kiderült még 9 óra előtt, hogy Gerő szovjet katonai segítségért folyamodott Moszkvához a „zavargások” leverésének és a „rend” helyreállításának érdekében. Nagy Imre annyira várt beszéde is kiábrándítóan hatott, így a forradalmárok csalódottan távoztak, sokan közülük a Dózsa György útra, ahol már este 6 órától gyűlt a tömeg, mely végül ledöntötte Sztálin hatalmas szobrát.

A Magyar Rádió székházának ostromával indult meg aztán a világszerte hatalmas érdeklődéssel kísért fegyveres felkelés.
A tüntetők fel akarták olvasni a rádióban a követeléseiket, Gerő azonban, sejtve a helyzet súlyát, megpróbálta feloszlatni a tömeget, ami végül, több máig tisztázatlan momentumot követően fegyveres összetűzése torkollott, a kivezényelt katonák egy része átállt a tüntetőkhöz, s megindult az egészen november 4-ig tartó, egyre nagyobb méreteket öltő, majd egyre elkeseredettebb szabadságharc, melyet végül elsöpört a szovjet Forgószél hadművelet, részben Kádár János hathatós közreműködésével.

Nemzetközi segítségre szinte kizárólag a kialakult menekülthelyzet kapcsán számíthattak a magyarok, az általános gazdasági és területi érdektelenség mellett főként a szuezi válság miatt, melynek remélt megoldására az USA-nak szüksége volt a Szovjetunió támogatására is. A forradalmárokat támogató amerikai beavatkozásról tehát szó sem lehetett 1956-ban.

Forrás: HVG